Még élénken emlékszem, mennyire készültem rá. 
Várandósan úgy éreztem, ez az, amire igazán vágyom: igény szerinti, meghitt, problémamentes szoptatásra.
Olvastam, videókat néztem, jegyzeteltem, még felkészítő előadásokra is jártam.
Képzeletben számtalanszor lepörgettem magamban az aranyórát, az első mellre tapadást, a babám elégedett sóhaját…

Aztán jött a valóság.
És a hidegzuhany.

Az aranyórából lett húsz perc.
A kisfiam nem érdeklődött a mellem iránt, és mire feleszméltem, már külön is voltunk.
Húsz órán át.
Utólag tudtam meg, hogy ez idő alatt háromóránként cumisüvegből tápszerrel etették, és cumival altatták.

Közben én pedig egy másik emeleten, egy másik osztályon feküdtem.
Nappal háromóránként látogathattam, és ekkor szoptathattam volna… De sehogy sem ment a mellre tapasztás, így mindig előkerült a cumisüveg és a tápszer… Mert hiába volt nagy és erős a babám, az volt a mondás, hogy ha mihamarabb haza akarunk menni a kórházból, akkor bizony gyarapodnia kell.

A melleim feszesek, forróak és fájdalmasak voltak, mégsem jött belőlük egyetlen csepp tej sem. És akárhogy próbáltam, nem sikerült mellre helyeznem a babám…

Két látogatás között próbáltam fejni, kézzel, géppel – mindenhogyan.
A második kórházi estén csak ültem az ágy szélén, és hangtalanul sírtam. Féltem a mellgyulladástól. A tejláztól. És leginkább attól, hogy talán el is engedhetem az álmom: hogy egyszer valóban szoptatni fogok.

Legnagyobb meglepetésemre 7 óra tájban bekukkantott az esti műszak új ügyeletese a szobámba: egy szülésznő, akit más osztályról küldtek át. Akkor még nem tudtam, de most már úgy gondolom, az „isteni gondviselés” vezette hozzám.

Rám nézett, és azonnal látta, mi történik bennem. 

„Segíthetek” – mondta habozás nélkül. „Ha szeretnéd, kimasszírozom a tejet. De előre szólok: nagyon fog fájni.”

Mindenhol azt tanultam: nem szabad erősen nyomni.
Hogy a mellmasszázs nem fájhat, különben árthat.
És ő mégis ezt ajánlotta.

Ott ültem, a saját félelmeim és az ismeretlen nő magabiztossága között.
És akkor kimondta azt a mondatot, amitől bólintani tudtam:

„Az édesanyám védőnő. Tőle tanultam, hogyan kell ezt szakszerűen csinálni.”

Elhittem neki. És engedtem.

Harminc másodperc múlva már azért zokogtam, mert megjelent az első csepp sárgás anyatej az egyik mellbimbómon.
Egy perc múlva a másikon is.
Elővettem a kézi fejőt, és elkezdtem dolgozni.
Egy óra múlva három milliliter kolosztrummal a kezemben sétáltam fel az újszülött intenzívre, éjszaka – amikor nem is lett volna szabad odamennem. Esendőnk kértem a jóindulatukat, hogy a következő etetéssel adják a babámnak, bármily csekély is a mennyiség. Megszántak. Megtették.

3 ml… Talán semmiség, mégis nekem a MINDEN volt.

Az a három csepp nemcsak táplálék volt.
Remény volt. Kapaszkodó.
Bizonyíték arra, hogy talán mégis sikerülhet.
Hogy hiába volt császár, szeparáció, tápszer és cumisüveg, még lehet belőle mellre tapadás.
Még lehet belőle szoptatva táplálás.

És lett is.
Nem adtam fel. Hamarosan a mellre tapadás is sikerült, és kitartó gyakorlással belejöttünk. 

Amikor kellett, mertem támogatást kérni. És kaptam.

Így a kisfiam végül mégis igény szerint szoptatott baba lett. Nem az első pillanattól. De 3 hetesen már igen.

Azóta is hálás vagyok annak az éjszakás szülésznőnek,
és annak a szoptatási segítőnek, aki a távolból, telefonon bátorított végig.

Mert minden kis lépésnek és segítségnek óriási a súlya. Végül nekünk sikerült az, amiről korábban csak álmodoztam.